Házasság

Tegnap színházban voltunk. A darab címe "Ucho", vagyis Fül. A kommizmus idején elharapózó emberi paranoiáról szólt, de csak papíron. A valóságban, az egyébként nagyszerű darabnak, nem sok köze volt a diktatúrához, viszont annál inkább hasonlított egy unatkozó házaspár éjszakai ingyencirkuszához. Üvöltés, pofózkodás, tipikus férfi és női játszmák, a végső határok túllépése. A szerelemtől a perverzión át a megaláztatás a félelem a fájdalom és szinte minden erősebb emberi érzelem megjelenítése.Nagyon feszes, teljesen teletöltött másfél órában. Egy beteg világ beteg házasságának beteg szereplői, akik már nem tudnak mit csinálni, mint a diktatúrára fogva az egészet, módszeresen hazavágják egymást.
A nő iszik, mert nem kap figyelmet...De mindent elkövet, hogy megkapja. Eltűnteti a pasi hivatalos papírjait és amíg az a szegény barom keresi, addig is ráfigyel, aztán beveti a szexualitását, de már az sem működik igazán, aztán beveti a lelki zsarolást, a hisztériát és ezt egészen a verekedésig, a tombolásig, az önkívületig fokozzák. Az  ingerküszöbünket már sajnos csak a végletekig fokozott téboly éri el... A néző meg ugye marhára élvezi és jót röhög ezen a polklon, mert már mindenki olyan cinikus, hogy inkább csak nevetgél ezen az egészen...Mintha otthon nem ugyanebben a pokolban élnének sokan...De én is röhögtem, be kell valljam, sajnos csak röhögve lehet kibírni az ilyet.
És amikor néztem őket tombolás közben, rögtön eszembe jutott a fater meg a második felesége...Na őket se kellett félteni, volt otthon is live show.
Vannak nők, akiknek kell pár baromi nagy pofon, mert annélkül nem tudják felszabadítani a lekötetlen energiákat. Tehát addig provokálom azt a szánalmas már pocakosodó, engem már régen utáló férjemet, aki inkább túlórázik, csak addig se kelljen otthon lenni, amíg jól pofán nem vág és akkor végre felszakad belőlem a sírás, mert csak úgy magamtól már nem tudok sírni sem, szeretni sem, érezni sem, létezni sem...Atombomba méretű ingerek és pofonok kellenek, különben csak sodródunk, mint az olajat nyelt döglött hal a tenger felszínén és már a sirályok se zabálnak fel...Szánalmas és borzasztó.
A darab jó volt...Ilyenkor megint visszaigazolást kap az ember, mit, hogy nem szabad csinálni. Hogyan ne éljünk. Hol az a pont, amikor az ember már semmit nem tud tisztelni a másikban, amikor már semmilyen okból nem tudok rád felnézni és te sem tudsz énrám...Amikor mindennek vége, de még tovább vegetálunk a kakiban...
A második negyvenöt percben már folyamatosan fogtam a kezed és te is az enyémet. Mikor pár percre elengedtem és újból visszatettem már nyúltál érte. Ez a biztonság. Ha baj van, mindig fogom a kezedet, akárhol is vagy. Látom a vékony ujjaidat, a kis kerek körmöket, érzem az illatodat és megnyugszom. Nem kell, hogy ott legyél, olyan erős vagyok, hogy elképzellek, úgy beépítelek magamba, mint egy új belső szervet, ami működik, amikor kell....:)
Köszönöm, hogy hazamentél a kávéért :)